Ha lenne sok olvasóm, akkor indulhatna a babalottó: mikor - méret - súly.

Amúgy - bár tudatosan igyekeztem nem túl sokat képzelegni - a rózsaszín álmaimban inkább az a kép élt, hogy a szabadságom első napján arcomon madonnás mosollyal, az édesen mocorgó gyermekemet a pocakomon keresztül simogatva fogom kiélni a fészekrakó ösztöneimet, boldogan teszek-veszek, válogatom, vasalgatom az édibédi babaruhákat, pingvinmozgással sétálgatok a napsütéses utcákon és bezsebelem a csinos kismamának szóló elismerő mosolyokat, kirakatokat nézegetek, pillantásom ellágyul, ha kismama kerül a látóterembe.

Igazából persze sose gondoltam igazán komolyan, hogy a világ kifordul a négy sarkából és klasszikus várandós nő leszek, de azért én is túlzásnak ítélem, hogy jelenleg vasvillatekintettel, dühödten szuszogok az ágy tetején, legszívesebben meginnék két pálinkát és rágyújtanék egy cigire (függetlenül attól, hogy soha nem dohányoztam). És még a háziorvosomhoz is el kell látogatnom. 

A hétvégén beszereztük a nagy részét azoknak a dolgoknak, amelyeket nélkülözhetetlennek ítéltünk a gyerek életben tartásához és a hivatalok által is megfelelő környezet kialakításához. Ezek közé tartozik a babakocsi, - aminek kiválasztásáról és vásárlásáról nem szeretnék sokat beszélni (csak annyit, hogy a bolt zárása előtt fél órával még félőrülten* köröztünk a soroksári bevásárlóparkban a Brendont keresve, miután egészen véletlenül már a nagybani piacra is sikerült majdnem behajtani) és a színét illetően sem voltunk döntési pozícióban - amit nagyjából már akkor meggyűlöltem, amikor a csomagtartóból kivéve megpróbáltam egyedül eljuttatni a lift közbeiktatásával a lakásba. Az első tapasztalatok alapján egyedül soha, semmilyen körülmények között nem fogom elhagyni a lakást a babakocsival. (Akkor se, ha tűz lesz, mert akkor hagyom szénné égni, miközben - egyik karomban a gyerekkel - sátáni kacajt fogok hallatni, az arcomat pedig narancsszínre festik majd a mindent felemésztő lángok.)

Szóval most itt áll a szörny csokoládé-narancs színben (ebben az árkategóriában még lime színű babakocsik léteznek, köszi gender-hívők!) és egy óra próbálkozás után sem bírom egyedül levenni róla a mózeskosarat (igen, multifunkciós), hogy összecsukhassam, pedig már a használati utasítást is tanulmányoztam, ami rám nem kifejezetten jellemző (ha nem megy magától, többnyire megoldom erővel, ha úgy sem megy, akkor leszarom), és frusztráltságomat erősen növeli, hogy - a spúros mércém szerint - kibaszott sok pénzt fizettünk érte, és most legszívesebben én magam rugdosnám le a második emeletről.

* Kicsit hosszúra és bonyolultra nyúlt az a nap nap.

A gyerek* az elmúlt hetekben egészen elállatiasodott és időnként őrületeseket rúg a lágy részeimbe a vaskos kis hurkalábaival. Még nem döntöttem el, hogy azért, mert élvezi a helyzetet, vagy mert kellemetlen neki valami, de őszintén remélem, hogy az előbbi, mert azért az igazán túlzás, hogy mindkettőnknek szar legyen.

Egyébként alig várom, hogy újra én lehessek az úr a húgyhólyagom felett. Ma ugyanis egy barbár mozdulata miatt majdnem bepisiltem, és nem a kifejezés hangulatfestő, történetszínesítő értelmében, hanem valóban. Tényleg. Majdnem. Emiatt holnaptól már váltóbugyi is lesz nálam.

* Már biztos elérte a két kilót, így kiérdemli a gyerek megnevezést, mivel neve még mindig nincsen.

Hiányolom a terheses matricakészletet a viberből, a facebookról, meg úgy általában mindenhonnan.

Nagy tapasztalások így a 8. hónap környékén: egyre távolabb kell állnom a hűtőajtótól, ha ki akarom nyitni és  a becsapódó ajtók egy ideje már nem orrba vágnak.

Mostanában mindenki jótanácsokat osztogat, főleg azt, hogy aludjak előre, mert majd megtudom. De azt senki se mondja, hogy addig szexeljek, amíg van rá energiám meg időm, pedig ezt aggasztóbb problémának érzem.

Most már tényleg kurva ideges leszek, ha még valaki említést tesz arról, hogy milyen kibaszott nagy a terheshasam, majd viccelődve megjegyzi, hogy biztosan ikrek.

Tudom. Én is látom, hogy nagy. Sőt, érzem is.

Nyígok. Mert nincs egy ruhám se*. Mert nem szabadna ennem. Mert éhes vagyok. Mert be tudom csukni a hasammal a fiókokat. Mert valamim mindig zsibbad. Mert annyira fel vagyok puffadva, hogy a macis papucsom jelenti az egyetlen kényelmes lehetőséget. Mert rém körülményes az éjszakai forgolódás.

És mert szombaton, miután szánakozó mosollyal elvonultam a sátor-méretű melltartók előtt és begurultam a próbafülkébe a szokásos D-kosarakkal, hogy aztán megalázva kikússzak, megvettem életem első E-kosaras melltartóját.

* Lassan olyan se, ami erős kompromisszumokkal megfelelő lenne.

... a komfortzónánkból és nemsokára látogatást teszünk egy szülésfelkészítő tanfolyamon. Abban mindenesetre megállapodtunk, hogy az első pocaklakó kifejezésnél kimegyünk és vissza se nézünk.