A hétvégén beszereztük a nagy részét azoknak a dolgoknak, amelyeket nélkülözhetetlennek ítéltünk a gyerek életben tartásához és a hivatalok által is megfelelő környezet kialakításához. Ezek közé tartozik a babakocsi, - aminek kiválasztásáról és vásárlásáról nem szeretnék sokat beszélni (csak annyit, hogy a bolt zárása előtt fél órával még félőrülten* köröztünk a soroksári bevásárlóparkban a Brendont keresve, miután egészen véletlenül már a nagybani piacra is sikerült majdnem behajtani) és a színét illetően sem voltunk döntési pozícióban - amit nagyjából már akkor meggyűlöltem, amikor a csomagtartóból kivéve megpróbáltam egyedül eljuttatni a lift közbeiktatásával a lakásba. Az első tapasztalatok alapján egyedül soha, semmilyen körülmények között nem fogom elhagyni a lakást a babakocsival. (Akkor se, ha tűz lesz, mert akkor hagyom szénné égni, miközben - egyik karomban a gyerekkel - sátáni kacajt fogok hallatni, az arcomat pedig narancsszínre festik majd a mindent felemésztő lángok.)

Szóval most itt áll a szörny csokoládé-narancs színben (ebben az árkategóriában még lime színű babakocsik léteznek, köszi gender-hívők!) és egy óra próbálkozás után sem bírom egyedül levenni róla a mózeskosarat (igen, multifunkciós), hogy összecsukhassam, pedig már a használati utasítást is tanulmányoztam, ami rám nem kifejezetten jellemző (ha nem megy magától, többnyire megoldom erővel, ha úgy sem megy, akkor leszarom), és frusztráltságomat erősen növeli, hogy - a spúros mércém szerint - kibaszott sok pénzt fizettünk érte, és most legszívesebben én magam rugdosnám le a második emeletről.

* Kicsit hosszúra és bonyolultra nyúlt az a nap nap.