Szavak - a teljesség igénye nélkül - , amelyektől mindig nagyokat kell sóhajtoznom, hogy ne sikítsak.

szopizunk, szopi
tejcsi
fogzunk
nyálcsi
tápi
manó
pocaklakó, pocak
babó

Úgy egyáltalán, a többesszám használata roppantul zavaró, mert értem én, hogy sok anya eggyé válik a gyermekével (én nem), és főleg az elején tényleg szinte mindent együtt csinálunk, de valójában akkor sem eszünk (szopizunk), hanem ő eszik és én etetem (kivéve, ha szoptatás közben lezabálom pizzával a fejét), és az is oké, hogy a fogzás miatt mindannyian kínlódunk, de a hány fogatok van kérdésre csak azt tudom válaszolni, hogy nekem 32, a gyereknek meg 12. Még nyáron, amikor belekerültem a ház előtti játszótér meglehetősen satnya vérkeringésébe, feltették a kérdést, hogy mekkora ruhákat hordunk. Itt egy kicsit elcsodálkoztam, hogy miért érdekes az én méretem, amikor a kölykök öltöztetése a téma, de beszélgetőpartnerem is legalább annyira, mikor közöltem, hogy 44, de épp fogyókúrázom.