A kis alien időnként kitörni készül, ami megnehezíti a társas kapcsolataimat, mert rezzenéstelen arccal kéne viselnem, ahogy csavargatja a beleimet, vagy úgy gyomorszájon rúg, hogy kidülled a szemem.
De amúgy jó gyerek, tulajdonképpen egészen önmagam lehetek, eltekintve pár apróságtól, például hogy nem férek el a folyosón, ha nyitva a fürdőszobaajtó. (Az instabil lelkiállapot külön poszt lehetne, de úgyis elfelejtem megírni.)
A metamorfózis azon szakaszába léptem, hogy a nőkkel a pocakomról kell beszélgetnem, ami tök bizarr, mert azon kívül, hogy nagy, nem tudok más érdekességről beszámolni és igazából nem is akarok.
Szóval már nem igen tudom leplezni állapotom, a bő holmikban hülyén nézek ki, mondjuk a szűkebbekben is, de ott egyértelmű, hogy nem (csak) a falánkság miatt. Ami az illeti, két alvás lehetőleg között enni szoktam meg pisilni, szóval ott tartok, hogy a seggem nem fér a kádba, és a combjaim lassan annyira összenőnek, hogy nem fog kiférni köztük a gyerek.
Most már folyamatos hazugságban élek: elsősorban a védőnőnek állítok értetlenkedő arccal valótlanságokat, amikor a terhesvitaminokról és a táplálkozásomról kérdez, a nőgyógyászt hálistennek egyelőre csak a gyerek méretei érdeklik, az enyémek (még) nem annyira. A gyerek méretei egyébként tankönyviek, és nem a Kóros magzati fejlődés c. fejezet szerint.
Amúgy meglehetősen trehány kismama vagyok, mert arra nem tudok választ adni, hogy hányadik hónapban vagyok (nekem elég misztikus ez a számolgatás), a heteket meg rendszerint elfelejtem, mindig vissza kell számolnom az utolsó uh időpontjához. (És egyesek úgy nyomják, hogy 27+2, szóval még a napokat is számolgatják, elképesztő.)
Valahogy nagyon nem tudom magam pluszegyfővel azonosítani, amikor a páratlan humorérzékkel megáldott ismerőseim a "hogy vagytok?" kérdést szegezik nekem, cinkos kacsintással megfejelve. Elsőre bután nézek, majd körbepislogok, hogy kire gondolhatnak még, aztán rájövök, hogy rám és a szépen növekvő hasamra.
Talán nem véletlen ösztönös ódzkodásom az orrspraytől, az eddig elért egyetlen eredmény az, hogy a permanens orrdugulás ellenére időnként meglepetésszerűen kicsorog valami lé az orromból.
A terhesség sok mindenben megváltoztatott, például minden meggyőződésem ellenére vásároltam tengervizes orrsprayt, amivel közel 20 év következetes orrspray-mentességét törtem meg, de azért hallhatóan felhördültem, amikor a homeopátiás készítmények felé sodródott a patikus keze.
Azért mindenben mégse.
A gyermek eljutott arra az egyedfejlődési szintre, hogy - velem csodás szinkronban - már szemmel láthatóakat rúg/üt a hasfalamba, ha idegesen kiabálok az apjával.
Egy ideje elvileg már hall minket, ami enyhe rettegéssel tölt el, mert nem akarom, hogy majd amikor felnőttkorában analízisbe* megy, akkor a kanapén fekve világosodjon meg, hogy én vagyok az oka az ő boldogtalanságának, mert gondatlan szülőként nem válogattam meg a terhesség alatt a szavaimat és játékállathangon operaáriákat daloltam zuhanyozás közben. Az elmúlt hónapban megnézett parafilmek (sok vér és megannyi kínzó rejtély!) magzati idegrendszeri fejlődésre gyakorolt hatására meg nem is merek gondolni, pedig a nyílt sebeknél direkt elfordulok, és ha várhatóan szétzúznak egy arccsontot, akkor előre befogom a fülem.
Gondolom a tudatos terhesek többsége andalító tengermorajlást hallgat, miközben zöld réten ugráló kisnyuszikat vizualizál és terhesjógára jár, hogy kiegyensúlyozott és okos gyereke legyen. Míg az én gyerekem számára a regresszív hipnózis-terápia után egészen nyilvánvalóvá válik, hogy az anyja már akkor se volt beszámítható és miattam lett pszicho-, szociopata.
Amúgy nem tehetek róla, én megpróbáltam beszélgetni vele, de nem sikerült egy jól hangsúlyozott "huúú"-n kívül személyesebbet és érzelemgazdagabbat kinyögnöm, mert legalább annyira hülyén éreztem magam közben, mint amikor egy idegen vécében a dizájnos vécétartályon nem találod a lehúzógombot és tudod, hogy amint kilépsz a fülkéből, egy ismerősöd rögtön be fog utánad menni (és a magad után hagyott pisiszagon még nem is aggódsz).
* Vagy egyéb, éppen divatos szülőhibáztató terápiára jár.
Hiába no, 20 év masszívan rögzült magatartásformáit nehéz levetkőzni, így még mindig ösztönösen igyekszem behúzni a hasamat, amikor a tükröződő felületek mellett elhaladva észlelem, hogy mekkora nagy.
Elvileg ez a legszebb része a terhességnek, az ember remekül van, aktív, meg minden, no, én például többet sírok, mint valaha, de legalább hetente elég egyszer hajat mosnom.
Nem szoktam különösebben utánaolvasni, hogy milyen kunsztokat tud már a gyerek, de néha azért rápillantok a netes szakirodalomra, hogy aztán legkésőbb az első pocaklakó szót olvasva elfogjon a kívülállóság érzése. Már korábban is gondolkodtam rajta, hogy nem leszek én túl jó anya, gyakorlatilag a furcsa szóval tudom leírni az összes eddigi történést. Nem simogatom a pocakomat hasamat, miközben orcámon madonnás mosollyal révedek a távolba, és egyáltalán nem hoz lázba, hogy akár csak gondolatban berendezzem a babaszobát. Az egyik babás oldal szerint ilyenkor már szinte muszáj lenne, hogy függönyöket válogassak és színminták fantázianeveit duruzsoljam álmomban. A babakocsit meg már nyilván minden félidős megvette, és a felkészültebbek már a fogantatás előtt kiválasztották a szülészorvosukat.
Szóval a prózai igazság az, hogy semmiféle emelkedett érzéseim nincsenek, jó, persze sokkal hisztisebb érzékenyebb és nagyobb vagyok, de ha magamra gondolok, akkor sosem az jut eszembe először, hogy kismama/anyuka vagyok/leszek, sőt, másodszorra sem, és még most sem tudok elmosolyodni az ismerős anyukák által viccesnek gondolt dolgokon, és kiráz a hideg, ha a babóca/pocaklakó szavakkal és mézesmázos megfogalmazásokkal találkozom.
Hálistennek eddig viszonylag unalmasan telik a dolog, problémát elsősorban az jelent, hogy az ebayen fellelhető ruhákat aranyos kínai emberekre méretezik és nem merek rendelni, és hogy sokkal többet pisilek, mint amennyit iszom.
Ha a gyermek apját kérdeznétek, ő valószínűleg szomorú arccal jelentené ki, hogy bántalmazó kapcsolatban él és riadtan motyogna ilyen kifejezéseket, hogy szavakkal verve, érzelmi bántalmazás, és összerezzenve körülnézne, hogy hallótávolságban vagyok-e. Terheshiszti, nem tehetek róla.