Elvileg ez a legszebb része a terhességnek, az ember remekül van, aktív, meg minden, no, én például többet sírok, mint valaha, de legalább hetente elég egyszer hajat mosnom.

Nem szoktam különösebben utánaolvasni, hogy milyen kunsztokat tud már a gyerek, de néha azért rápillantok a netes szakirodalomra, hogy aztán legkésőbb az első pocaklakó szót olvasva elfogjon a kívülállóság érzése. Már korábban is gondolkodtam rajta, hogy nem leszek én túl jó anya, gyakorlatilag a furcsa szóval tudom leírni az összes eddigi történést. Nem simogatom a pocakomat hasamat, miközben orcámon madonnás mosollyal révedek a távolba, és egyáltalán nem hoz lázba, hogy akár csak gondolatban berendezzem a babaszobát. Az egyik babás oldal szerint ilyenkor már szinte muszáj lenne, hogy függönyöket válogassak és színminták fantázianeveit duruzsoljam álmomban. A babakocsit meg már nyilván minden félidős megvette, és a felkészültebbek már a fogantatás előtt kiválasztották a szülészorvosukat.

Szóval a prózai igazság az, hogy semmiféle emelkedett érzéseim nincsenek, jó, persze sokkal hisztisebb érzékenyebb és nagyobb vagyok, de ha magamra gondolok, akkor sosem az jut eszembe először, hogy kismama/anyuka vagyok/leszek, sőt, másodszorra sem, és még most sem tudok elmosolyodni az ismerős anyukák által viccesnek gondolt dolgokon, és kiráz a hideg, ha a babóca/pocaklakó szavakkal és mézesmázos megfogalmazásokkal találkozom.