A gyermek eljutott arra az egyedfejlődési szintre, hogy - velem csodás szinkronban - már szemmel láthatóakat rúg/üt a hasfalamba, ha idegesen kiabálok az apjával.

Egy ideje elvileg már hall minket, ami enyhe rettegéssel tölt el, mert nem akarom, hogy majd amikor felnőttkorában analízisbe* megy, akkor a kanapén fekve világosodjon meg, hogy én vagyok az oka az ő boldogtalanságának, mert gondatlan szülőként nem válogattam meg a terhesség alatt a szavaimat és játékállathangon operaáriákat daloltam zuhanyozás közben. Az elmúlt hónapban megnézett parafilmek (sok vér és megannyi kínzó rejtély!) magzati idegrendszeri fejlődésre gyakorolt hatására meg nem is merek gondolni, pedig a nyílt sebeknél direkt elfordulok, és ha várhatóan szétzúznak egy arccsontot, akkor előre befogom a fülem.

Gondolom a tudatos terhesek többsége andalító tengermorajlást hallgat, miközben zöld réten ugráló kisnyuszikat vizualizál és terhesjógára jár, hogy kiegyensúlyozott és okos gyereke legyen. Míg az én gyerekem számára a regresszív hipnózis-terápia után egészen nyilvánvalóvá válik, hogy az anyja már akkor se volt beszámítható és miattam lett pszicho-, szociopata.

Amúgy nem tehetek róla, én megpróbáltam beszélgetni vele, de nem sikerült egy jól hangsúlyozott "huúú"-n kívül személyesebbet és érzelemgazdagabbat kinyögnöm, mert legalább annyira hülyén éreztem magam közben, mint amikor egy idegen vécében a dizájnos vécétartályon nem találod a lehúzógombot és tudod, hogy amint kilépsz a fülkéből, egy ismerősöd rögtön be fog utánad menni (és a magad után hagyott pisiszagon még nem is aggódsz).

* Vagy egyéb, éppen divatos szülőhibáztató terápiára jár.