Kínzó éhség rágja bensőmet, úgyhogy a védőnő nem fog megdicsérni egy hónap múlva. De mindenesetre én csak szomorúan széttárom majd a karom a mérlegeléskor, vonogatom a vállam, én nem tehetek róla, és véletlenül se fogok beszámolni arról, hogy hány lekváros palacsintát ettem meg tegnap. Ahogy azt se vallottam be neki, hogy az első három hónapban nem szedtem minden nap a terhesvitamint és fogorvosnál sem voltam.

Az előzetes elképzeléseimmel ellentétben a védőnő mégsem kap kávét és sütit, amikor háztűznézőbe jön, mert 3 kiló hízás okán, igaz nagyon kedvesen, de bántón, diétát javasolt és ezt zokon vettem.

Majd csak hűvös pillantásokat, távolságtartást és kimért csevegést kap, és még a cipőjét is levettetem vele az ajtóban és nem kap vendégpapucsot. (Mondjuk ezt azért sem, mert nincs.)

Egészen a múlt hétig kiválóan megúsztam több dolgot is, például, hogy ebéd közben a terhességemről beszélgessek kollégákkal, de ezt sajnos elbaszta a főnököm, viszont így ebédidőben nem fogok az ebédlő közelében tartózkodni.

A másik dolog, amit eddig sikeresen elkerültem, hogy babás dolgok kerüljenek be a lakásba, tegnap viszont kaptam merő jószándékból olyan holmikat, amelyek miatt a szülés nyomasztó közelségbe került, pedig eddig kényelmes tagadásban voltam ezzel kapcsolatban. Az egyik zacskót ki se mertem bontani, az ajándékozó szerint ugyanis nélkülözhetetlen lesz szülés utáni vérzéskor (mondom én, boldog tudatlanság - pontosabban tudninemakarás).

Jelenleg egészen olyan ritmusban zajlik az életem, mint egy csecsemőé: nagyjából az evés(folyton)-alvás(folyton)-pisi(folyton)-kaki(alig) határozza meg napjaimat.

A tegnapi ruhanézés után úgy tűnik, hogy az elkövetkezendő fél évben madzaggal fogom magamra kötözni a nadrágokat és veszek néhány favágóinget, hogy eltakarjam a madzagot.

Most már megértem a macinaciban flangáló terhes nőket, lehet, hogy én is egy leszek közülük.

Azért a halogatós problémamegoldó módszeremnek is vannak előnyei, például tökre feleslegesen hajtottam volna fel a december közepén - meglehetősen optimistán - vásárolt nadrágom szárát, mert a héten világossá vált, hogy minimum fél évig nem fogom tudni begombolni. (Mondjuk ez már egy héttel a vásárlás után is elég nyilvánvaló volt, de eddig tagadásban voltam.)

Viszont ez felveti azt a kérdést, hogy miben fogom átvészelni a következő hónapokat, mert azt a lehetőséget kizárom, hogy 10.000+ forintért szerezzek be pocakbetétes terhesnadrágot. 

A múltkor az hittem, hogy a ded mozgását érzem a hasamban, úgyhogy egy kicsit el is kezdett párásodni a szemem.

Aztán kiderült, hogy csak egy fing az újévi lencse volt.

Még az elején azt gondoltam, hogy rettentően sok mondanivalóm lesz majd, lesz egy rakás rém érdekes változás, amiről könnyed, szellemes stílusban fogok mulattató posztokat írni, de alapvetően csak annyi történt, hogy nem a táplálkozásommal egy ütemben nő a hasam. Most jött el az a kínos időszak, amikor az összes ruhám úgy áll rajtam, mintha nagyon dagi lennék, pedig azért régebben kacérkodtam a gondolattal, hogy majd sugárzóan bájos, madonnás kismama leszek, de a kiábrándító valóság az, hogy sokkal inkább tohonya, lusta, igénytelen nőre hasonlítok, akinek mindig lapul a táskájában egy kis keksz és folyton rágcsál. Bár azért próbálkozok, például hosszú perceket töltök a szempillám gondos festegetésével.

Mivel el akarom kerülni a munkahelyi suttogásokat (arról, hogy milyen szépen kikerekedtem az ünnepek alatt), ezért kámingáutolok és hétfőn aláíratom a nemtudommilyen papírt a nemtudommihez*, amit igazából már karácsony előtt meg kellett volna tennem, de részben alkalmam se igen volt, részben meg nem fűtött a vágy a gazdasági osztály várható lelkendezése miatt, holnap úgyis bérszámfejtenek vadul, nem érnek húházni.

Amúgy meg tartom az elveimet és távol tartom magam kismamás oldalaktól, bár azt általában megnézem, hogy milyen kunsztokat tud már. A héten állítólag például bundát növesztett (amiről persze nekem rögtön egy kis farkasember képe ugrott be).

* Sokat romlott az emlékezetem és a kifejezőkészségem.

... a terhességről.

Az egyik például a kontrollálhatatlan böfögés, az a mélyről jövő, öblös fajta, amely megfelelő táplálkozás esetén ízeket is hoz magával. Uborka, paprika, lecsó, hal, tojás tiltólistán.

Az a fajta, amelyet nem tudsz elnyomni, három-négy kibuggyanó böffenet, és nem lehet zsebkendőbe rejtett, elfojtott köhögésnek álcázni.

Jelenleg egy kb 7-8 centis lény úszkál bennem, amiből én gyakorlatilag semmit sem érzékelek, és igazából a hányingeren kívül nincs más kézzelfogható jele ennek*. És ettől sokkal inkább egy gazdatestnek érzem magam, semmint anyának, és valahogy nem hiszem el, hogy bármikor is anyaként fogok magamra reflektálni, pedig gondolom rám is az a sors vár, mint mindenkire, hogy méterben osztok majd meg viccesnek szánt könnyfakasztó bölcsességeket az anyaságról, önigazolásként és kifogásként használom a gyereket, meddő vitákban végső érvként odavágom, hogy "majdhateisfelneveltélegygyereket...!", válogatás nélkül lájkolok babaképeket és hamarosan elkezdek többesszámban beszélni magamról.

Igazság szerint inkább azt remélem, hogy ezt a részét megúszom és megmaradok normális, józan embernek, csak lesz egy gyerekem.

* Jó, meg még a menstruációnélküliség, hát azt hiszem, hogy azt simán meg tudnám szokni.