Egyébként meg - feladva elveimet* - magánorvoshoz járunk (a királyi többes azért van, mert a magzat apja cipeli a terebélyesedő seggemet). Ennek oka nem az, hogy a hormonoktól beindult anyai ösztönöm mindent meg akar tenni magzata egészségéért, hanem az, hogy eddig csak stalkerek voltunk a városban, így viszont az állami egészségügy tojik ránk. Persze lehet, hogy megérne egy próbát - x>1 óra várakozást az sztk-ban és lehet, hogy kiabálnának is velem -, viszont úgy vagyok vele, ha ennyire szar itt a helyzet, akkor nem rabolom azoktól az időt, akik tényleg nem tudják kifizetni a magánorvost.

* többek között ridegtartás, farkasok között, a gyerek majd kap egy krumplit jóbarátnak, a vacsorát pedig majd maga ejti el úgy kétéves korától.

Három hét intenzív hányinger után kijelenthetem, hogy nem véletlenül nevezik terhességnek a terhességet.

Eddig hajlamos voltam önálló lényként tekinteni magamra, akinek az önállósága nem csak abban merül ki, hogy szabadon mászkál a nagyszoba és a konyha között, hanem aki el tudja dönteni - többek között -, hogy mit vegyen fel, mikor menjen aludni, mikor sírjon és mikor táplálkozzon.

No, ez a dolog igen megváltozott, például sem a sírásban, sem az étkezésben nincs szabad akaratom (bár három hét pirítós után már többféle étket is tudok fogyasztani, a mennyiséget és a minőséget nem én határozom meg), a ruházkodás meg egyértelműen fiaskó. A szakirodalom szerint a kis szedercsíra* és járulékos alkatrészei miatt még nem kellene gyarapodnom, viszont nekem máris sikerült vagy négy centis réteget növesztenem magamra, aminek következtében egyre kevesebb ruhám alkalmas arra, hogy állapotomat leplezze (heló, 12. hét!).

Az alvásról nem beszélnék, nincs mit magyarázni azon, hogy folyton álmos vagyok és mostanában már az esti alvás előtt is kell aludnom egy fél órát, bár igaz, hogy éjszaka cserébe legalább kétszer ébredek.

* Bocsánat, most már lassan kiérdemli a magzat nevet.

Azért persze talán túl korai még, és babonából nem kellene sem blogot írni, sem elmondani, de a titoktartás nehéz. (Tiszta szerencse, hogy a férfiaknak ezzel kapcsolatban nincsenek skrupulusaik, a leendő apa a pozitív tesztről való tájékoztatásom utáni másfeledik percben már továbbadta az infót.)

Az ember lánya tele van kérdéssel, kétellyel, meg optimális esetben egy szépen szaporodó sejtcsomóval, amivel az első három hónapban bármi történhet. Bármi. Én persze azt szeretném, ha szépen szaporodna és egészséges lenne, de ez nem feltétlenül az én hatásköröm. Amit lehet, megteszek, például elugrasztom az édesapát terhesvitaminért* egy olyan patikába, ahol gyűlöletes az eladó és aszkorbinsavat se adnak.

Azért durva kibaszás a sorstól, hogy az első három hónap határozottan fontos egy rakás dolog miatt, az az első három hónap, amiből kb. 5 hétig azt se tudod, hogy terhes vagy. (Csak mondom, hogy az első 28 napban történik a velőcsőzáródás, addig volt rettentően fontos folsav!) Persze lehet tudatosan élni, meg készülni a gyerekvállalásra, meg felhagyni a rossz szokásokkal, meg tornázni járni, lefogyni, kitalálni mindent, részletesen, de azért szerintem nem túl szerencsés hónapokon keresztül úgy élni, mintha máris terhes lennél. Mondom ezt úgy, hogy a csokizabáláson kívül nincsenek komolyabb egészségkárosító szokásaim, nem dohányzom és az alkoholfogyasztást is úrinős keretek köré tudom szorítani, bár igaz, hogy a fogamzás vélelmezhető időpontja után részt vettem a húgom második esküvőjén (egy hónapon belül, hát tud élni) és ott nagyjából 6 pálinkával indítottam az estet, amiatt azért van némi lelkifurdalásom.

* Lesz poszt a gyógyszergyárak érzelmi zsarolásáról.

A terhességgel kapcsolatos első kérdés, ami órákig foglalkoztatott, az az volt, hogy vajon mikor tűnik el a konyhaasztalról a kétcsíkos terhességi teszt*, ami ugye előtte a vizeletemben ázott vagy esetleg bekeretezve a falra helyezzük.

*Valamiért túlzó ragaszkodást mutatott a kis szedercsíra apja.