Három hét intenzív hányinger után kijelenthetem, hogy nem véletlenül nevezik terhességnek a terhességet.

Eddig hajlamos voltam önálló lényként tekinteni magamra, akinek az önállósága nem csak abban merül ki, hogy szabadon mászkál a nagyszoba és a konyha között, hanem aki el tudja dönteni - többek között -, hogy mit vegyen fel, mikor menjen aludni, mikor sírjon és mikor táplálkozzon.

No, ez a dolog igen megváltozott, például sem a sírásban, sem az étkezésben nincs szabad akaratom (bár három hét pirítós után már többféle étket is tudok fogyasztani, a mennyiséget és a minőséget nem én határozom meg), a ruházkodás meg egyértelműen fiaskó. A szakirodalom szerint a kis szedercsíra* és járulékos alkatrészei miatt még nem kellene gyarapodnom, viszont nekem máris sikerült vagy négy centis réteget növesztenem magamra, aminek következtében egyre kevesebb ruhám alkalmas arra, hogy állapotomat leplezze (heló, 12. hét!).

Az alvásról nem beszélnék, nincs mit magyarázni azon, hogy folyton álmos vagyok és mostanában már az esti alvás előtt is kell aludnom egy fél órát, bár igaz, hogy éjszaka cserébe legalább kétszer ébredek.

* Bocsánat, most már lassan kiérdemli a magzat nevet.