Még az elején azt gondoltam, hogy rettentően sok mondanivalóm lesz majd, lesz egy rakás rém érdekes változás, amiről könnyed, szellemes stílusban fogok mulattató posztokat írni, de alapvetően csak annyi történt, hogy nem a táplálkozásommal egy ütemben nő a hasam. Most jött el az a kínos időszak, amikor az összes ruhám úgy áll rajtam, mintha nagyon dagi lennék, pedig azért régebben kacérkodtam a gondolattal, hogy majd sugárzóan bájos, madonnás kismama leszek, de a kiábrándító valóság az, hogy sokkal inkább tohonya, lusta, igénytelen nőre hasonlítok, akinek mindig lapul a táskájában egy kis keksz és folyton rágcsál. Bár azért próbálkozok, például hosszú perceket töltök a szempillám gondos festegetésével.

Mivel el akarom kerülni a munkahelyi suttogásokat (arról, hogy milyen szépen kikerekedtem az ünnepek alatt), ezért kámingáutolok és hétfőn aláíratom a nemtudommilyen papírt a nemtudommihez*, amit igazából már karácsony előtt meg kellett volna tennem, de részben alkalmam se igen volt, részben meg nem fűtött a vágy a gazdasági osztály várható lelkendezése miatt, holnap úgyis bérszámfejtenek vadul, nem érnek húházni.

Amúgy meg tartom az elveimet és távol tartom magam kismamás oldalaktól, bár azt általában megnézem, hogy milyen kunsztokat tud már. A héten állítólag például bundát növesztett (amiről persze nekem rögtön egy kis farkasember képe ugrott be).

* Sokat romlott az emlékezetem és a kifejezőkészségem.