A gyerekünk még nem túl okos, úgyhogy perceken keresztül kétségbeesve mekegett szájába tömött kézzel a éhhalál veszélyétől fenyegetve*, miközben ott lóbáltam az orra előtt a táplálékforrást**.
* Valószínűleg a saját zsírjából elélne 4-5 napon keresztül, és ekkor is csak annyi történne, hogy kényelmesebben elférne a combja az egyik gúnyájában, amit ropilábúaknak terveztek és nem ilyen csülkösöknek.
** Nem visz rá a lélek, hogy a mellbimbó szót használjam.
Tegnap felbuzdulva a Bad moms c. filmen (ne kérdezd!) a gyereket az apjára hagyva elvonultam a Glamour-kuponjaimmal önfeledten költeni a családi pótlékot pénzt ruhákra, sminkcuccokra: a Rossmannban fogkrémre. És a Tescoban babaruhákra.
Azért majd amikor a gyermek felnőttkorában elsóhajtja magát, hogy de jó lenne egy ebéd utáni szundikálás, akkor az orra alá fogom dörgölni, hogy amikor lehetősége (mit lehetőség: kötelesség!) lett volna minden étkezés (napi 6 alkalommal) után egy kiadós alvásra, akkor bezzeg mindent elkövetett, hogy ne aludjon.
Emlékezzek, hogy legközelebb mérlegelés előtt feltétlen töröljem ki a gyerek fülét, mert úgy dekákkal kevesebbet fog mutatni a mérleg, ez egészen biztos.
Ja, hogy a gyerekről is írjak: rém cuki (főleg, amikor alszik) és azt is megbocsátom neki, hogy időnként Kaszatibi dalait kell hallgatni abból az időszakából, amikor műszálas pulóverekben tárogatta a karjait a klipjeiben, méretes kancsöcse volt és a hasa rálógott az övére.
Egyébként egészen kellemes hangja van.
Szellemi szintem szédítő sebességgel száll alá, mindig azt hiszem, hogy ennél már nincs lejjebb, de aztán csak kiderül, hogy van.
Most például a csodás telefonomra szeretném ráhelyezni a védőfóliát, de nincs hozzá használati utasítás (lehetőleg képes, hogy megértsem) és a tutorial videók se győztek meg.
Mosogatás közben azon jár az agyam, hogy a matematikai alapműveleteket használva sehogy sem jön ki a nekem járó 5 óra nyugodt alvás, nem kérek sokat, és közben már hallom a szobából a követelőző torokhangokat, mennem kellene elűzni az unalmát, pedig titkon reménykedtem benne, hogy elalszik, talán egy fél órát is, és lesz idő magamra kiteregetni, betenni egy új mosást, elpakolni a nyaralásból előmaradt holmikat - egy hete jöttünk haza -, főleg az ilyen napokon, amikor reggel 8-ra egyértelművé válik, hogy kettőnk közül én fogom jobban várni az etetéssel járó csendet és nyugalmat és az új reményt. Aztán menetrendszerűen jön a lelkifurdalás, hogy csendet és magányt szeretnék, hogy a könnyebbik utat választva legszívesebben betenném a hordozóba és bekapcsolnám neki a tévét, vagy adnék neki pálinkás kenyeret, vagy becsuknám a szobaajtókat és kimennék az erkélyre, és bosszús vagyok, mert tudom, hogy azért üvölt, mert fáradt, de valamiért nem megy az alvás. Aztán szégyellem magam, hiszen én akartam őt, ő nem tehet róla és nem direkt csinálja, és arra gondolok, hogy mások mennyire örülnének neki és éveken át próbálkoznak és küzdenek, nekem meg könnyen jött és még jó is volt.