Mosogatás közben azon jár az agyam, hogy a matematikai alapműveleteket használva sehogy sem jön ki a nekem járó 5 óra nyugodt alvás, nem kérek sokat, és közben már hallom a szobából a követelőző torokhangokat, mennem kellene elűzni az unalmát, pedig titkon reménykedtem benne, hogy elalszik, talán egy fél órát is, és lesz idő magamra kiteregetni, betenni egy új mosást, elpakolni a nyaralásból előmaradt holmikat - egy hete jöttünk haza -, főleg az ilyen napokon, amikor reggel 8-ra egyértelművé válik, hogy kettőnk közül én fogom jobban várni az etetéssel járó csendet és nyugalmat és az új reményt. Aztán menetrendszerűen jön a lelkifurdalás, hogy csendet és magányt szeretnék, hogy a könnyebbik utat választva legszívesebben betenném a hordozóba és bekapcsolnám neki a tévét, vagy adnék neki pálinkás kenyeret, vagy becsuknám a szobaajtókat és kimennék az erkélyre, és bosszús vagyok, mert tudom, hogy azért üvölt, mert fáradt, de valamiért nem megy az alvás. Aztán szégyellem magam, hiszen én akartam őt, ő nem tehet róla és nem direkt csinálja, és arra gondolok, hogy mások mennyire örülnének neki és éveken át próbálkoznak és küzdenek, nekem meg könnyen jött és még jó is volt.