Ahogy ma egyetlen magzatomat toligáltam a karácsonyi vásár épülő romjai közt, elnéztem a hordában közlekedő babakocsis anyukákat, és nagyjából úgy éreztem magam, ahogy a Debbie a Shamelessből. 

Őszintén reméltem, hogy nem akkor jön a teszkós futár, amikor a nagy halom ganét mosom a gyerek popójáról. Hátáról. Ruhájáról. Ágyából. Pelenkázóról. Magamról. 

Szépen lassan igazi szülők lettünk és most azért öltöztetem fel a gyereket jobban, mert az apja fázik a munkahelyén.

Az egy dolog, hogy a gyerekszületés után megváltozik az ember viszonya a szarhoz, és meglepő rezignáltsággal veszi tudomásul a körme alá ragadt szarmorzsákat meg az alkarra kenődött foltokat, de azért rémesen érezném magam, ha gyerek pelenkázás alatt arconfosna, amíg lehajolok a szemetesbe tenni a használt pelenkát.

Amikor sír annyira a gyerek, hogy inkább előveszed a porszívót...

Egy nyomós érv a réteges öltözködés ellen: tök rossz 3 réteg ruhából kimosni a szart.

A gyermekünk éjszakánként úgy viselkedik, mint a gázok: kitölti a rendelkezésére álló teret*. 

Csak az a baj, hogy az enyémet is.

* Igen, minden elvünk ellenére velünk alszik, bár csak az első etetéskor kerül át. 

Gondolom az nem túl felelősségteljes anyai viselkedés, ha felhangosítom a zenét, hogy ne halljam csemetém unatkozó nyekegését.

De azért egy pillanatig eljátszottam a gondolattal.

A férjem nagyon rendes és ma például reggel négykor megkérdezte, hogy átvegye-e az épp vinnyogó gyermeket. A helyzet felett érzett örömömet kicsit csökkentette, hogy mire hálától párás szemmel igent rebegtem (azonnal), addigra ő visszaaludt.  

Egyébként tényleg rendes, mert amúgy simán átveszi hajnali négykor.

Hogy teljes legyen a zűrzavar: a gyerek mackófüles kapucnijú, hátán nyuszimintás, fehér szőrös télikabátjához egy cicamintás sapkát fogok rendelni. 

És erősen gondolkodom egy pandás kesztyűn.