Vége egy szép korszaknak és kezdem érteni a szülésfelkészítőn elhangzott mondatot, amely szerint az anyatejes csecsemő kakája finom húsleves szagú. 

Négy kanál almától viszont már felnőttesen büdös.

Az a jó a sárgarépában, hogy most már nem csak a gyerek alvégéből jön sárga színű, nehezen kimosható dolog, hanem felülről is, az előállítás és etetés során másfél méteres körzetben random, elsősorban nehezen lemosható tárgyakra szétkenődő mennyiségről nem is beszélve. (Nagyon érdekes kutatást lehetne végezni azzal, hogy két kiskanálnyi sárgarépa hány négyzetméternyi felületet tud beborítani.)

Valamit nagyon szarul csinálok.

http://index.hu/tudomany/2016/12/20/a_szules_megvaltoztatja_az_anya_agyat/

Mit mondjak, azért örülök, hogy a gyerek érdekében hülyülök és emiatt nem tudok kiszámolni 15.000 forintnyi utalványt a Tesco pénztárban, harmadjára sem (azóta sem tudom, hogy pontosan mennyit adtam), bár mentségemre legyen mondva, hogy a pénztáros csaj sem tudott. 

"nincs gyönyörűbb dolog egy Nő életében, mint egy új életet várni ♡"*

De van. Amikor az új élet testváladékait törölgeted mindenhonnan.

* Facebookos bölcsesség. 

A hozzátáplálás* sikerességéről csak annyit, hogy az egyébként boldogan tátogató gyermekünk szorosan bezárja ajkait, amint meglátja a kanalat, amivel kezdetben almát, mostanában pedig sárgarépát próbálunk a szájába gyömöszölni. Ha esetleg mégis sikerül néhány molekulányi étket bejuttatni, akkor azt viharos gyorsasággal, színpadias öklendezések és fintorgások kíséretében köpi, hányja ki. 

A reszeléssel, mosogatással, pempőzéssel, törölgetéssel eltöltött idő mennyiségéről nem szívesen beszélek.

* Muszáj volt elkezdeni, mert egy pillanatra megfagyott a levegő a rendelőben, amikor bevallottam, hogy még nem kapott semmit anyatejen kívül. 

A gyerek fél éves és nagyon cuki. Minden nap meglep valamivel, például ma arra mentem be, hogy megfordult az ágyon és épp a laptopon kopácsolt teljes átéléssel. Szerencsére nem hányta le. 

Kellene írni valami összefoglalót, de nagyjából azokat a kunsztokat tudja, amit egy hat hónaposnak tudnia kell, azt meg ki lehet guglizni, bár hisztizni azt mondjuk emelt szinten tud. Az elmúlt hónapok egyfajta önismeretként is szolgáltak, például megtudtam magamról, hogy komplett elmeháborodott vagyok, ha a rem-fázisomban ébresztenek rendszeresen.

Mivel a múltkor párás szemmel nézegettem a néhány napos gyerek fotóit - és még tartozom egy realisztikus szülésbeszámolóval - , ezért most ideírom emlékeztetőül, hogy nagyon, nagyon, nagyon fájt, sokkal jobban, mint azt bármikor is gondoltam volna és igen, az idő megszépít mindent.

Mivel tegnap közel egy órámba telt, mire összeszereltem a gyerek habszivacs szőnyegét - amin majd önfeledten gurulászhat, bár egyelőre csak hátborzongató hangot hallatva kaparássza, és ami valami különös megfontolásból számos, hát nem tudom, remélem, hogy nem erről fogja őket megtanulni -, ezért mielőtt megkapja az okosító formabedobóját*, majd gyakorolok vele, nehogy beégjek.

* Fisher Price, igazán nem tudom, hogy mivel tud többet, mint egy sima formabedobó. Örököltük.

Mivel az emberek egy részének a GYED-en létről olyan elképzelései vannak, hogy az ember lánya filmeket néz méterben, napközben szundikál és csak azért mossa ki a vécét időnként, hogy ne haljon meg az unalomtól (kivéve, ugye ha olyan kibaszott lusta valaki, mint én), és igazából csak a saját akaratán múlik, hogy mit végez el egy nap alatt, ezért igazán nem értem, amikor sóhajtozva és szemrehányón közli firtató kérdésemre, hogy azért nem tudta megenni a zacskó alján maradt 3 szem mogyorót, mert a gyerekre kellett vigyáznia. 

Ami egyébként valóban így van, csak rajtam múlik, hogy mit csinálok meg, hiszen a gyerek egyelőre nem tud kimászni a böriből az ágyból, hogy a lábamba csimpaszkodva akadályozzon a háztartási teendők elvégzésében, és ha zúgatom a porszívót, akkor a gyerek levegőkapkodós sírását se hallom annyira. Gondolom, ha becsukom az ajtót, akkor még jobb eredményeket érek el.

Én sajnos valahogy mindig azt képzeltem, hogy olyan emberrel fogok gyereket vállalni, aki valódi partner lesz, 50%-os, dinamikus munkamegosztással*. És mondom, tulajdonképpen valóban nincs okom panaszra (viszonyítás kérdése és én igazán nem vagyok egy hálátlan dög**), hiszen ágyba kapom a kávét, meg nem kapok megjegyzéseket a súlyommal és a lábszőreimmel kapcsolatban (pedig érthető lenne, iszonyú kövér vagyok és a szőrtelen testrészek fontossága is hátrébb szorult a rangsorban), meg ha nagyon akarom, akkor bármit megkapok***. És nem várom el, hogy _helyettem_ végezze el a munkát, csak néha. Magától. Kedvességből. Csak egy kicsit.

Azt hiszem, hogy csendben el kéne fogadnom ezt, mármint azt, hogy a gyerekvigyázás és -nevelés a nő feladata, amihez alkalomszerűen (néha kényszerből, néha meg azért, mert jópofa dolog 10 percig elcukiskodni a gyerekkel) csatlakozik a gyerek apja is, de alapvetően az anya reszortja, és bár elviekben lehetséges a sajátidő, de valamiért a rekreációnak csak az a sajátos formája jut nekem, amikor kimegyek a konyhába mosogatni, meg letörölni szekrényt, majd utána kimosni a szaros gúnyákat.   

És akkor én így nem szeretnék több gyereket, mert egyedül azt hiszem, hogy csak egy ilyen kis folyamatosan vinnyogó puhatestű vadállatkát tudok vállalni anélkül, hogy belehülyülnék. Persze egyszerűbb lenne megadni magam, mint ahogy azt a környezetemben kivétel nélkül tette mindenki, jócskán megkönnyíteném mindannyiónk dolgát. 

A fentiekből kitűnik, hogy nem vagyok túl jó anya és feleség, sajnálom is kicsit egyszem magzatomat, hogy csak ez jutott neki, meg persze a férjemet is, bár azt hiszem, hogy a beetetési időszakban kettőnk közül ő túlzott jobban, én csak 62 kilós voltam és szép, sose hitegettem azzal, hogy csúcsszuper nej leszek. 

* Nyilván nem azt várom, hogy a mostani helyzetben is felezzük a házimunkát.

** Valójában valószínűleg mégis az vagyok, hiszen ez a bejegyzés is megszületett. 

*** Olyan nagyon sose akarok semmit mástól, mert ha erőltetni kell, akkor én máris utálom az egészet és szomorú leszek.

Azért megértem az anyai elfogultságot, meg az indokolatlan büszkeséget - én is legszívesebben minden cuki képet feltennék a gyerekről a fészbúkra -, de azért némiképp túlzásnak tartom, ha valaki a csimotája összes óvodai kézműves alkotását büszkén feltölti. Minden ákombákom rajzot, gyurmaamőbát, vízfesték-pacákat, torz vécépapírguriga lényeket, csálén felragasztott babszemeket. És még csak kiscsoportos.

Ezzel kapcsolatban kínoz a kérdés a jövőre nézve - figyelembe véve a ragaszkodási hajlamomat, a rendelkezésre álló tereket és a gyermek várható termékenységét -: oké, az első rajzot elteszed, de mi lesz a többivel?