Jellemző, hogy mire nagy ordítások árán átöltöztetem* melegebb éjszakaiból** nappali, kánikula-gúnyába, addigra beborul és lehűl a levegő.
* Teljes szívéből gyűlöl öltözködni, de ezt majd az orra alá dörgölöm, amikor kamaszként a tükör előtt sóhajtozik, hogy nincs egy rongya se.
** Elvileg mindig eggyel több réteg kell a gyerekre, mint amit a felnőttek viselnek.
Azért tudok ennyit blogolni, mert nagyjából az egyetlen dolog a laptophasználat, amit a mellbimbómmal a gyerek szájában is tudok csinálni - megfelelő előkészületek esetén.
Amúgy tök meglepő, hogy mennyire higgadtan viselem, hogy pelenkázás közben kakás lesz a kezem, vagy hajnali böfiztetés* közben úgy alakul, hogy tarkónhány a gyerek, pedig ezektől előre rettegtem.
* Van-e erre kevésbé cukiskodó szó?
Tegnap este kiderült, hogy feltehetően nem epilepszia (kösz, Google!), hanem az erős Moro-reflexek (kösz, Google!) miatt ébreszti fel saját magát sírva a Lány, egymás után többször is, akinek egyébként elég vicces hanggyűjteménye van. Mondjuk a remegő szájszéllel sírás és a kétségbeesett, lilafejű brekegés nem tartozik ezek közé. Arról meg nem beszélek, hogy egy egyszerű böfi vagy puki micsoda lelkesedést bír belőlünk kiváltani, az apjából a büszkeség miatt - ezzel nem tudok azonosulni, engem nem így neveltek -, belőlem meg a megkönnyebbülés miatt, hogy akkor talán ebből se lesz ördögűzős tekergőzés és visongás később.
Ha minden jól megy, akkor ma lemerészkedünk az emberek közé, de én akár egyedül is, mert már azt csinálom, hogy az orromat az ablaknak nyomom és vágyakozva nézek az alant elhaladókra, pedig - finoman szólva - napközben nem túl illusztris felhasználói köre van az előttünk futó bringaútnak.
A mai nap mérlege eddig tömören: lófasz.
A természet nagyon elszart valamit velem kapcsolatban, mert úgy tűnik, hogy a legkevésbé sem vagyok kompetens a Lány problémáinak megoldásában. Pedig nem lenne rossz, mert eleve így képzeltem, úgyhogy most kissé csalódott* vagyok.
* Meg sok minden más is, nem sorolom fel.
Sose gondoltam volna, hogy a "csak még öt percet kérek" tartalmú sóhajaim egyszer majd nem az alvásra, hanem pl arra fognak vonatkozni, hogy megmoshassam a hajamat.
Persze megmoshattam volna akkor is, amikor a Lány apja még itthon volt, de akkor meg a gyermek wellbeingjével törődtünk mindketten, különös tekintettel az anyagcseréjére. (Erről meg csak annyit, hogy sose örültünk még szarnak ennyire.)
Kezdem érteni, hogy miért veszti el az anyukák többsége a józan eszét, egyéniségét, és kezd minden gyerekkel kapcsolatos tevékenységet többesszámban használni: a szülés óta mindenki csak a Lány anyjaként emleget, a nevem nem lényeges (csak ha törvényes gondviselőként alá kell írni valamit), az egészségi állapotom se igazán (egyedül az anyagcserém volt érdekes az egészségügyi személyzet számára, naponta legalább háromszor, feltáró jellegű kérdéseket tettek fel ezügyben, zavarbaejtő), még egy vérképet se érdemeltem ki.
Vérfagyasztó walkingdeades-zombis hörgésre-tekergésre ébredni hajnalban. És még vérfagyasztóbb konstatálni, hogy a gyerek matracig és nyakig összeszarta magát és a nyoszolyát*.
* Igazság szerint ez a mi bűnünk, mert az utolsó etetés után felhangzó sortüzet lustaságból nem vizsgáltuk meg alaposan és ezek szerint kellett volna.