Hát mit mondjak, minden egyes játszóterezés egy kis lépés kifele a komfortzónámból, és nemcsak azért, mert néha a legnagyobb körültekintésem ellenére is beszélgetnem kell vadidegenekkel*, hanem mert lassan 3 évtizede egyáltalán nem kuporogtam homokozókban és igen béna vagyok homoksüti-készítésben. 

Az se valami jó, amikor a 3 éven aluliak rámtalálnak és feltétlenül csevegni akarnak velem**, mert igazság szerint a saját gyerekemet se nagyon értem, nem még idegen, beszélni alig tudó kölköket. Akiknek egy része egyébként rém cuki, a másik részének az orrából meg méteres, lassan folyó takonyszál csüng, úgyhogy olyankor angol királynőhöz méltó távolságtartással és eleganciával vonszolom el a gyereket hintázni és csak akkor ül ki az arcomra a jeges rémület, amikor hátat fordítok a taknyosnak. És hol van még a náthaszezon!

Az orrból csüngő taknyot (és az ezzel járó elkent beszédet) nehezen tudom tolerálni, és nem azért, mert rettegek a betegségektől, hanem mert annyira visszataszítónak találom a más orrváladékát.

* Valójában néha egészen jól érzem magam, amikor a sok vauvau és múúúzás után összetett mondatokat alkothatok olyanoknak, akik hasonlóan összetett mondatokkal reagálnak.  

** A többi anyuka nagyon okosan a homokozón kívül helyezkedik el, de az én gyerekem csak akkor boldog, ha teliapátolom homokkal a vödrét, amit aztán roppant örömmel borít a fejére.