Az okmányirodai látogatás várakozáson felül sikerült, bár erős kétségeim voltak, amikor a szél miatt kétségbeesetten óbégató gyereket toltam az orkánban és akkor is, amikor szembesültem, hogy a tetthelyre 11 lépcsőfok vezet. (Ennél talán csak a Baleseti Intézet viccesebb.)  Érted, egy eus pénzből másfél éve felújított közintézmény, ahol nem telt rámpára. Persze van valami liftszerűség, de egyrészt semmi információ nem volt kiírva, másrészt az egyébként rendkívül kedves és készséges portás figyelmét 10 perc lépcső alatti mászkálással sem sikerült felhívni magamra (kicsit korán érkeztünk, nem akartam szétizzadni benn), szóval kecses léptekkel fel- és leszökelltem a kocsival. 

Nagyon érdekes, hogy a gyerekkel egyből kivívom a járókelők közlékenységét, mondjuk kezdem unni egyébként, függetlenül attól, hogy ha emberi szóra vágyom mostanság, akkor bemegyek a postára, mert a postás nők mindig megkérdezik, hogy akarok-e biztosítást vagy megtakarítást és erre én félmosollyal a kocsi és a rettentő cuki gyerekem felé biccentek, hogy momentán ott a megtakarításunk és mindketten nevetünk. Szóval utánam szólnak ("Jaj, hát a gyerek arcába fúj a szél"*), megállítanak ("az én gyerekem 9 hónaposan már járt, mert a holdkomp megerősítette a lábát"**), kedvesen érdeklődnek ("Nem fog megfulladni a baba?"***), úgyhogy dacára a sivár társasági életemnek, fontolgatom a tanyára költözést.

* Igen, az én arcomba is belefúj.

** Hát ez különösen valószínű . 

*** Rátettem a merevfalú mózesre a szinte üres bevásárlókosarat, a gyerek arcának közelében se volt, de örülök, hogy nem hívta rám a gyerekvédelmet.