Ugyan sajnos* már messze van a négy kilótól (lefele), de még változatlanul cuki.

Néha olyan, mint egy kis polip: mintha nem négy végtagja lenne, hanem legalább 8, amikkel folyamatosan csápol, vicces hangjai vannak, kakál feszt, bár a táplálkozási szokásai egyelőre aggasztóak. Már a színe is javul és lassan bátran viselhet rózsaszínt. Ráférne egy manikűr, de ezt egyelőre elvetettük.

A szülésről talán majd beszámolok, elöljáróban annyit, hogy aki szépnek és magasztosnak éli meg, az vagy hülye, vagy hazudik, vagy drog hatása alatt áll. Mindenesetre a legjobb része az volt, amikor végre vége volt. (És akkor még nem tudtam, hogy a gátseb és a megcsócsált _cici_mennyire tud fájni.) Viszont kétségbevonhatatlan tény, hogy ha teljesen el nem is felejtem, de hajlandó vagyok megfeledkezni az élményekről és cseppet se bánom, mert alapvetően tök édi ez a kis polip, ahogy sóhajtozva alszik, remegő szájszéllel és lila fejjel nyekereg kétségbeesve a megoldhatatlan problémái** miatt.

* Sose gondoltam volna, hogy grammokon fogok aggódni valaha is. 

** Én nem tudom megoldani őket, mert még nem beszélünk egy nyelvet, és ugyan az ultimate problémamegoldási módszerem az etetés, de a dolgok egy részére ez hatástalan.