Metamorfózis

2018.máj.07.
Írta: Lady.Vengeance Szólj hozzá!

Anya lettem

Na, aztán meg észrevétlenül igazi anyukává váltam, úgyhogy tegnap hagymavágás közben meghatottan törölgettem a könnyeimet azon az anyáknapi ajándékon, amit a tesóm kapott. 

De hálistennek viszonylag hamar elmúlt és kipucoltam a vécét, viszont kezd nyilvánvalóvá válni, hogy az első ovis anyáknapi ünnepségen rommá fogom bőgni magam, kivéve persze ha a gyerek nem szabotálja el a műsort.

Egy csomó szülő tök büszke, ha korán lábra kap a gyerek, pedig anyagilag igazán megéri, ha csak 15 hónaposan (vagy később) kezd el járni, mint a mi kölkünk. Tavaly ugyanis tök sok pénzt megspóroltunk, de vége a jóvilágnak, mert jelenleg szüksége volna egy átmeneti félcipőre, egy vékony cipőre, gumicsizmára, majd nyáron szandálra, papucsra, hogy ősszel aztán újra kelljen venni átmeneti félcipőt, mert a tavaszit nyilván már kinőtte.

Egyébként a babacipők ára magasabb, mint a felnőtteké, és nem nagyon lehet rajta spórolni, mert kell, és az erre is érvényes nagyipari nyomasztásról nem is beszélek. 


Szavak

Szavak - a teljesség igénye nélkül - , amelyektől mindig nagyokat kell sóhajtoznom, hogy ne sikítsak.

szopizunk, szopi
tejcsi
fogzunk
nyálcsi
tápi
manó
pocaklakó, pocak
babó

Úgy egyáltalán, a többesszám használata roppantul zavaró, mert értem én, hogy sok anya eggyé válik a gyermekével (én nem), és főleg az elején tényleg szinte mindent együtt csinálunk, de valójában akkor sem eszünk (szopizunk), hanem ő eszik és én etetem (kivéve, ha szoptatás közben lezabálom pizzával a fejét), és az is oké, hogy a fogzás miatt mindannyian kínlódunk, de a hány fogatok van kérdésre csak azt tudom válaszolni, hogy nekem 32, a gyereknek meg 12. Még nyáron, amikor belekerültem a ház előtti játszótér meglehetősen satnya vérkeringésébe, feltették a kérdést, hogy mekkora ruhákat hordunk. Itt egy kicsit elcsodálkoztam, hogy miért érdekes az én méretem, amikor a kölykök öltöztetése a téma, de beszélgetőpartnerem is legalább annyira, mikor közöltem, hogy 44, de épp fogyókúrázom.

Visszaülök a lóra

És újra posztot írok (mégha rövidet és befejezetlent is).

Szóval mostanában főleg az van, hogy a gyerek egyre aranyosabb, okosabb és cukibb, még ha ez alig értelmezhető, hiszen eddig is rém cuki volt. Fejlődik a humorérzéke, bár egyelőre inkább csak a stanéspan-jellegű és böfögős-fingós poénokra vevő. Lehet vele játszani, bár azt nem nagyon szeretek, mert mindig lerombolja a tornyot, amit építek, és a végtelen számú cica rajzolása is pont annyira érdekes, mint amilyennek hangzik. Pedig mesélni még nem is kell neki. Már előre parázok a lebutított szövegű tanmesék zsibbasztó unalmán, mert egy 2 sornál hosszabb mondókát se tudok elmondani úgy, hogy legalább egyszer ne ásítsak közben. 

Nem mintha a mondókák és dalok szövegét tudnám, valahogy egyszerűen kiesnek az agyamból, pedig ha a Kiskecelányomat nem énekeltük és hallgattuk meg ezerszer az elmúlt 3 hétben, akkor egyszer sem, de nem baj, mert a hiányzó részeket kreatív lalázással töltöm ki, jóvanazúgy.

A naptáramban a legközelebbi program dec. 8-ra van beírva, délután háromra. 

Céges Mikulás-ünnepség lesz, ahonnan várhatóan a gyerek észveszejtő sikoltozása miatt nettó két perc alatt távozni fogunk (bruttó 20, mert a Mikulás szakálla miatt a teljesen pánikbaesett gyereket* fel is kell valahogy öltöztetni), de remélem, hogy előtte azért sikerül felmarkolni az ajándékcsomagot. 

Remélem, hogy lesz ajándékcsomag. (És nem a semmiért fogok 4 kilométert sétálni a gyerek alvásidejében a senki földjére, ahol a G. cége található.)

* Valamiért retteg a szakállas és/vagy korosodó emberektől - kivéve a csövik a parkban, hozzájuk bátran odasétál, de mondjuk a nagyapjaitól halálos félelemben van. Kivéve, ha kell valami, mert azt nagy kegyesen megengedi  nekik, hogy kekszet adjanak, vagy kiszabadítsák az ágyből.